2012. június 28., csütörtök


„hiszen itt nincs is út!”

Emlék - Álom
Valami igazi.

GR20, amiért érdemes.

Pakolom össze a zsákokat. Nórinak egy 15 l-es, nekem egy 40 l-es. Minden tudásomat, tapasztalatomat belerakom most ebbe a két zsákba. Az elastic adhaesive band, az izofólia, a hosszúnadrág, a síp a kesztyű, az esőnadrág a jód, a steristrip, a carbamidos lábkrém, az elektrolitpótlók, és még-még sok minden. Minimál (?) csomag. Minimál, de biztos. Bot, csúszásgátló tappancs, hálózsákok, portészta, porleves, kiskötél. És a többi.


Nórinak 5 kg a vége 2 l vízzel, nekem 12 kg ugyanennyivel. Nem kevés, de tempósan haladni és pindurkát belekocogni talán menni fog…Ez a nagy terv. 6 nap alatt behúzni azt amit 14-15 nap alatt teljesítenek azok az elszánt hegymászók, akik képesek teljesíteni az útvonalat. 14 nap a hivatalos kiírás, ami 6-7 órás nettó napi túrákat jelent nagy zsákkal. 180-200 km között szórnak a leírások, de bizony megtanuljuk még, hogy a km semmit nem mond, sőt igencsak megtréfál.


Számos leírás szerint a GR 20 az egyik legnehezebb randonné (túraútvonal) Európában. Sokan elvéreznek rajta, vagy „csak” nagyon megszenvednek. Nincs, vagy alig, kiépített, kijárt út, éppen csak érintjük a civilizációt.

"Csak a hegy, az ember és a turistaházak."

Az utolsó pillanatokban csiszolok még az útvonalterven, tájékozódom a körülményekről a túra blogjáról.

Indulunk.
Kivezető, autópálya, határok.
Magunk mögött hagyjuk a hétköznapokat. A kikötői városka Livorno, igazi olaszos kocsmája, majd pizzériája a mínusz egyedik nap útvonala.





Komp, kikötő, vasútállomás a nulladik nap koreográfiája. Keresünk egy békés parkolóhelyet, letesszük a kocsit, beöltözünk.
8 nap múlva jövünk újra…





3 óra vonatozás. Kezdetben növekszenek körülöttünk a hegyek, kaptat a vasparipa, majd újra hosszú-hosszú ereszkedésbe fog a szerelvény a tenger felé, ahogyan majd mi is tesszük.

A vonaton már kezdjük a skubizást: vajon ki fog „randonnézni”, kinek milyen zsákja, botja, pólója van.

Egy barátkozós büszke német maratonista rögtön be is szervezi magát a berendelt taxinkba, így oszlik a költség, sőt, még egy franciát is berántunk, így tovább javul az ár-érték arány.


Turistaház, avagy Gite.

Várakozós, kissé meglassult, amolyan nyugodt izgalommal készül mindenki a túrára.Akár egy UTMB. Teli várakozással, bizakodással és kétséggel mindenki.

1. nap

 

5:40 rajt.
Vidáman vágunk neki az első napnak. Kulcs nap ez, most dől el, hogy az otthoni, íróasztali kalkuláció mennyire lesz köszönőviszonyban a valósággal. 13,5 órára álmodom meg a mai napot. Nagyon sok múlik rajta, hogy ezt hogyan tudjuk lehozni. 
3 etapot, azaz 3 napnyi menetet kell behúzni. Csupán 24 km a táv, de óvatos becsléssel is közel 3000 szinttel felturbózva.

Lendületesen, időnként belekocogva haladunk felfelé, 200 körüli magasságról, jó 1600 szintet kell begyűjteni az első etapon. Toljuk neki, miközben beszélgetés zaja üti meg a fülünket hátulról. Micsoda? Gurítjuk, mint állat és beérnek túrázók? Na nem! Nem is. Három francia csóka jön tempósan futócipőben, botokkal, 15 l-es zsákokkal - futók. Na jó, kissé megnyugszunk. Olyannyira, hogy az első hágón betermeljük a reggelinek hozott sonkát, bagettet, paradicsomot. Nem időzünk soká, indulás tovább. Morcosodik az útvonal, még a rövidke lejtőkön sem lehet futni, mély fel és lelépések, kanyarok… „hiszen itt nincs is út!” csendül fel bennem a mondat és bizony a következő 6 napban még számtalanszor…

Mászós részek is jönnek, sőt lánc is előkerül. A tenger látványa a sziklák játékossága tereli a figyelmünket, amikor meglátjuk az első turistaházat (Piobbu 1560 m).
 

Kanyargunk még a hegyoldalban egy ½ órácskát, de még bőven 10 óra előtt behúzzuk az első szakaszt. Megnyugszom kissé, ez jobb, mint a tervezett, ki is kérünk egy jutalom kávét. Nóri bezsebeli a cukrokat is – de jól fog ez még jönni pár nap múlva…


Töltünk, csokit veszünk, hiszen megint egy 4 óra körüli szakasz jön vízvételi lehetőség nélkül, majd nekiveselkedünk a következő etapnak. Boulderes sziklás oldalban haladunk felfelé, majd kőbányaszerű nagy tömbös sziklás szakaszon evickélünk. Hátba verjük a franciáinkat – néznek is rendesen: hárman vannak, de az egyikük nagyon szenved, valami sérülésfélét vélünk látni a lábán. Nem csoda „hiszen itt nincs is út!”



1800 körüli hágó elérése után (Col d'Avartoli 1890 m), lélegzetelállító meredek sziklafalakat magunk mögött hagyva, még feljebb törünk, majd a magasságot tartva sőt, fordulunk rá a mi vonulatunkra. Szerencse, hogy a piros fehér csíkok igen sűrűn vannak felfestve, mert így akár 5 méter után észleli az ember, hogy nem jó helyen járhat. Na de akkor merre? „hiszen itt nincs is út!”…




Szűk peremeken, keskeny hasadékokon evickélünk, mélyeket fel és lelépve. A bot sokszor nagyon segít, máskor rettentően útban van, hiszen kétkezes mászások is akadnak. Igazi edvencsör ez a szakasz.

Végül mégis ereszkedni kezdünk, ami hosszú és forró. Ég a talpam, a lábujjaim kezdenek kidörzsölődni, és a combjaim is időnként görcsszerűséggel ijesztgetnek.



Megvan a 2. etap a kiírt idő előtt, de már jóval fáradtabban, mint 4 órával ezelőtt. A turistaháznál (Carozzu 1270 m) omlettet, szörpöt, colát veszünk. Zsírozunk, benyomjuk az elektrolit és multivitamin pótlást, töltünk. Befutnak a franciáink is, de még csak a szemük sarkából figyelnek minket. A táborozó helyen már mindenki a pihengetésen töri a fejét, regenerálódik, szunyókál, amikor du. 3-hoz közeledik az óra. Mi pedig zsákot ragadunk és nyitjuk a szánkat a következő szakaszra – nyamm. Na most már látványosabban képednek el a franciák: „még egy szakaszt mennek?” olvassuk ki a szemükből az elképedést.

„Rettentő” függőhíd a bevezető a 3. etapra, Nóri inkább a patakot választja az imbolygó tákolmány helyett…

Borongós szelessé válik az idő, a 2000-es magasságot támadjuk, alig-alig találkozunk már túrázóval, hiába, késő délutánba hajlunk már. Ismét egy nagyobb mászást darálunk, 800 szint is lehet, de nem esik rosszul, meg van a ritmus. Többször hinnénk, hogy fenn vagyunk, csak az óra és a szintmérő súg, hogy bizony van még felfelé. Este 6 óra is lehet, mire tényleg fenn vagyunk, s látjuk magunk alatt a turistaházat (Asco 1420 m). Nagyon mélyen bújik meg. Az út lefelé kínzóan nehézkes, nincs lépés, vagy derékmagasságú, nincs ritmus, alig evickélünk lefelé. Aztán lassan enged a szorításból a hegy, beérünk a fák közé, még kocogni is tudunk. Elérjük a turistaházat.
12:41 óra, 3358 szint fel, 2201 le.

Síközpont is egyben ahová megérkeztünk, kapunk szállást a szállodában, sőt még a vacsi sem kezdődött el. Fáradtak vagyunk, égnek a combjaim, zuhanyozni is alig van erőm, aztán csak fekszem, forog velem a világ. Mi lesz itt holnap reggel? Aggódom, de mégis megnyugszom, tudtuk hozni a tervet.

Nyújtunk, pótoljuk az ionokat, lebotorkálunk a vacsihoz. A 3. fogás és a 2. sör végére ismét bizakodóvá válunk.

Holnap nem lesz erős nap, a reggeli is beleférhet, de Nóri cidrizik, mert a legtechnikásabb láncos-létrás átkelés jön, ahol tavaly szasza és Future visszafordultak. Biztatom, hogy ismerem az utat, anno mi is végigmentünk rajta 11-en nagy zsákokkal - nem lesz gond. Mégis aggódok kicsit, hiszen látszik már, hogy 12 év távlatából sok mindenben megcsal már az emlékezetem. Sok - sok nehéz szakasz törlődött ki a fejemből, remélem a holnapi karakterére jól emlékszem.

2. nap

 

A 6:30-as reggelihez, egész jól lejutunk a lépcsőn a 2. emeletről, ez izomzatilag biztató. Nem kicsit lepődünk meg ezúttal mi: a franciáink már majszolják a croassant-jukat. Hoppá, ezek szerint ők is továbbjöttek!
Biccentünk is persze, ez már amolyan betyáros összenézés…

A völgy felé szépen sütöget a Napocska, de mi a hágó felé fordulunk, bizony az átkelésénél cudar az idő. Borult, mogorva, barátságtalan az ég – nem túl biztató.

Hamar felkerülnek a dzsekik ahogy kitett szakaszokra érünk. Több lépcsőben emelkedünk közel 1000 m-t a legnehezebb mászás kapujába (Bocca Tumasginesca 2183 m).



Cirque la Solitude. Egy lenyűgöző katlan. 500 m lehet csak a táv, le és fel úgy 200 m szint, amit akár „karnyújtással” át lehetne hidalni, de nekünk le a mélybe, majd újra fel is meg kell küzdenünk a sziklafalakkal.

Láncok segítenek át a legmeredekebb szakaszokon. Minden lépést meg kell gondolni, innen rendeset lehet gurulni a mélybe. Lassan haladunk lefelé, közben még egy magányos francia lánynak is segítenem kell: kezd bajban lenni annyira nem találja a lépéseket.


Lefelé beér minket a három francia, egyikőjük ma is nagyon nehezen halad, de bevárják egymást, s még így is beérnek minket. A katlan aljában mi nem pihenünk, láncokon és létrán indulunk felfelé. Az egyik francia kis híján lerántja Nórit ahogy egy láncra fog vele, s óvatlanul belendíti a nehéz vasat. Szerencsére Nóri keményen csimpaszkodik, így megússzuk a kalandot.


Végre felérünk, megvan!
Jó 1,5 órás 500 m. Túl vagyunk az egész útvonal legtechnikásabb szakaszán, Nóri felszabadul, ez a feladat nagyon nyomasztotta.

Lendületesen ereszkedünk is az első turistaház (Tighjettu, illetve Bergeries de Ballone) felé, ahol levest és omlettet rendelünk és persze colát. A 2. fogás végére beérnek a franciák is, már szóba elegyedünk, egyeztetjük a mai célt – persze ők is oda tartanak. 
Akkor orövoár este! 

Indulunk.
Jutalom szakaszon kocogunk, magas fák közé ereszkedünk le, végre egy kis könnyedebb útvonal mielőtt újabb mászásba kezdenénk.

Jó 600-as, sziklás, boulderes kaptató jön most patakátkeléssel, magas lépésekkel. Jó a ritmusa a mászásnak, élvezzük. Két korábban lehagyott nagyzsákos túrázó makacsul tapad ránk felfelé, de szépen lassan megadják magukat a teher alatt, s újra ketten daráljuk a hegyet.


Cudar szél, rohanó felhők, napsütötte gerinc és a tenger látványa fogad minket a nyeregben (Bocca di Foggiale 1962 m), s egyúttal feltűnik ismét egy újabb turistaház (Mori 1991 m). Odaérve fagyoskodó túrázókkal találkozunk.

Kávézunk a házban, igazi zord bergmann a guard, de jó kávét főz. Mire lecsúszik a "káféollé", ránk is felkerül minden: pulcsi kesztyű, homlokpánt sál, dzseki. Éles, kellemetlen a szél - magasan vagyunk - a panoráma kárpótol.


Hosszú, relatív könnyű ereszkedésbe fogunk, Nóri egyre nagyobb lendületet vesz, már kezd kényelmetlenné válni a tempó, rövidesen bemelegszünk, sorra kerülnek le a meleg cuccok ahogy veszítjük a magasságot, szólok, hogy vegyen vissza, ne csapjuk szét magunkat, holnap nehéz nap lesz.



10 éve kánikula volt itt, nagyokat pancsoltunk a patakban, most más lenne a sikoly tónusa, ha be kéne csobbanni…

Keresztezzük a Mare a Mare Nord útvonalát, leérünk egy páfrányos erdőbe és kanyargunk és kanyargunk. Számtalanszor képzelem, hogy már a következő forduló az aszfalthoz visz ki, halljuk már az autók zaját, aztán már nem halljuk, aztán megint, aztán tényleg megjövünk a szállodához (Castellu di Vergio 1420 m).
Huhh! Megvan a 2. nap, egyben az 5. etap.
10:01 óra, 2040 szint fel, 2052 le

Eszméletlen finom a csapolt sör a szálloda bárjában, lazítja az izomzatunkat, enyhíti a holnapi nap terhét: 4 etapot kellene behúzni, ami kb. 44 km-t és 3500 m körüli szintet ígér.
Király szakasz lesz, a hat napos tervhez mindenképpen meg kellene csinálni. Újra és újra átnézzük az útvonaltervet, végül megállapodunk, hogy 15 óra +/- egy órával meglehet, így 5-ös rajtot kalkulálunk, 4:30-as keléssel. Brrrr...

Számtalan fogás a vacsora menüje, zöldséges leves, saláta, főfogás, desszert minden. Kell a feltöltődéshez. Bevesszük a bogyóinkat (Mg, K, Ca, multivitamin) is hadd lazuljanak még az izmok.
Vacsi után összefutunk a franciáinkkal. Kérdezik: holnap 4-etap? Igen. 5-ös rajt? Igen. Ezt megbeszéltük. Csak ketten maradnak, sérült társuk kénytelen kiszállni, nem bírja így a terhelést.

A „turistaosztályon” azaz közös hálótermes, kifeküdt matracos, emeletes ágyas szobákban van csak helyünk, szinte semmit sem alszunk az éjszaka, 4:30 előtt fenn vagyunk már. 

3. nap


A reggelit még az este lemondtuk – ilyenkor még nincs konyha, így meleg csapvízzel oldunk egy kis 3in1 kávét az UTMB-s hajtogatott pohárban felrázogatva. Kicsit csomós, kicsit langyos, és rossz. De van. Egy zacskó puszedli és egy zacskó csipsz az induló frissítésünk, hiába mondta Nóri, hogy vásároljunk, nem volt hozzá kedvem, hogy még nehezítsem a zsákot, bízom a turistaházakban.
A hátsó ajtó van csak nyitva az épületben, s a kerítésen kell kimászni. Azaz mégsem: Nóri szemfülesebb, kinyitja a kertkaput – mindegy már kimásztam. 5:08 sötét van, egy-egy fejlámpával indulunk, de nem gond, könnyű az útvonal eleje. Lejt, majd szintben kanyarog. Azért Nóri megjegyzi, hogy érti már a kétlámpás stratégiát: vagy az orrom elé látok, vagy előre. Nekem annyival jobb, hogy a myo xp-n alkalmazom a csanya féle félig döntött prizmás technikát, így ide is oda is jut egy kis fény.

Gyöngécskék, álmosak vagyunk. Hiába jól futható szakasz a lábunk alatt, nem megy a futás, meg sem próbáljuk. A felkelő Nap kezd önteni belénk egy csepp erőt, lenyűgöző napfelkeltét kapunk kárpótlásul a rettenet indulásért. Rövidesen vége is a jutalomjátéknak, hideg felhő és köd telepszik ránk, metszően fúj a szél, ahogy felfelé haladunk egy könnyű szerpentinen.

Megint többször becsapódom, hogy merre járunk, míg végül tényleg elénk kerül a hágó, majd a tó (Lac de Nino), lejt az út, Nóri futásba kezd, lassan én is kezdek megindulni. Nehezen tartom a lépést, nehéz most a zsák. Meglepetten fedezzük fel a franciáinkat magunk előtt. Ezek szerint pontosan indultak, s jó 3,5 óra alatt dolgoztuk le a szűk 10 perces hátrányt.

Szándékosan nem futunk rájuk, csak az első turistaháznál (Manganu 1601 m) bonzsúrozunk. Senki nem túl vidám, kifejezetten vacak az idő, hideg van. Esik. Nem túl biztató egy ilyen hosszú napra. Kávét, csokit veszünk a menedékházban, lassan kortyolgatjuk a forró löttyöt. Fázósan, ázott verébként indulunk neki a GR20 legmagasabb hágójának (Breche de Capitello 2266 m).

Nem lehet eltalálni az öltözéket, folyton le-fel kell venni valamit. Töri a tempót a számtalan megállás, de azért haladunk. A hágón érjük be újra a franciákat, nem tökölünk sokat, indulunk tovább. Csúsznak a kövek, ami nem szerencsés, hiszen meredek oldalon vezet a traverz, láncos rész is jön.

A botok annyira útban vannak, hogy fel kell szerelni őket. Az egyik francia nem teszi meg, rendesen meg is üti magát, ahogy kellő kapaszkodás híján megcsúszik a láncokon. Nincs baj, mennek tovább, a nyomukban mi is.
Lassan-lassan az erős szél kitolja felőlünk a felhőket, s a Nappal együtt felszárítja a köveket. Kissé könnyebb így a haladás, bár a kőbányaszerű omladékban így sem tudja az ember merre is kéne menni. A jelet látom, de alig segít „hiszen itt nincs is út!” Nórit nagyon megfogja ez a morénás jellegű borzadály, de még így is tartjuk a lépést a franciákkal. Tudatosan is tapadunk, hiszen ez egy nagyon komoly nap, jobb, ha többen vagyunk.

Közben újra felhősödik, kitisztul, felhősödik, de eső már nem jön. Elvesztem a fonalat, hol is vagyunk. Úgy emlékszem mintha ez már a következő szakasz lenne, az ún. variante. Pedig az nem lehet: nem volt leágazás, nem volt turistaház sem, időben sem vagyunk még úgy.




Nem jutok dűlőre magammal, miközben igazán szenvedős köves sziklás, patakmedres ereszkedésen vánszorgunk lefelé.

Végül nagy nehezen előkerül a turistaház, igen még csak a második (Petra Piana 1842 m).



 ¼ kettő van. Elcsigázottak vagyunk, fázunk. Fél táv és már le vagyunk darálva. A turistaház boltja csak kettőkor nyit, kajánk már alig van, csak főzős, de nincs zártterű konyha, mire megfőznénk valamit szétfagyunk. Szó se róla így is. Előkerül az orkángatya, a polár. Nóri magába tömi dugi cukrokat, vizet veszünk és indulunk tovább. A franciák is előbújnak, nyomulunk tovább.

Kellemetlen technikás út visz a variante gerincre kapaszkodó szakaszához, le is szakadunk a csapatunktól. A kitett nyeregben irtózatos szél fúj, rá kell dőlni, annyira erős. Óvatosan lépünk, támasztani kell folyamatosan a botokkal, annyira süvít. Felfelé ismét beérjük a franciákat, az öregebbik sápadt, nincs jó bőrben, lassabbak nálunk, de nyomják rendületlenül. Így is be- beszólogatnak egymásnak, a hangulatuk töretlenül jó, mint mindig. Velünk is kommunikálgatnak.


Elképesztő a panoráma minden irányban, kár hogy ilyen brutális a szél, nem tudunk igazán figyelni, a lényeg, hogy a talpunkon maradjunk. Hosszú mászás után végül lassan kezdünk ereszkedni, kezdetben igen technikás, később csak nehéz.

Igen igen távol feltűnik a következő turistaház L'Onda 1431 m) sátrakkal színesítve. Bizony messze van és mélyen. Jó óra 1,5 lesz az még, és egy kis mászás is van előtte.

Az idő viszont kissé enged, megint süt a Nap, s a szél is enyhül cseppet ezen az oldalon.

A lejtőben Nóri megindul, kilép a csapatunkból. Utána eredek. A franciák nem reagálják le az iramváltást, Nóri még emel a tempón, végül már rohan, mint a mérgezett egér lefelé… A franciáinkat már csak távoli foltként látjuk még egyszer, aztán többet nem… Szétverjük a lábainkat – gondolom, de nem szólok, jól jön még az a kis idő, amit itt hozunk. Jó ¾ órát száguldunk, mint zergék, lefelé amikor a turistaházat takaró nyereg alá érünk. Röpke mászás és ereszkedés kell csak és ott vagyunk. 
A konyhában be is fűtöttek, a gázon leveshez forralunk vizet, és kimerülve, de fejben még összerakva lassan bekanalazzuk a soktésztás porlevest.

½ 5 kor indulunk a 4. etapra. Jó 600 m szint fel, és 1200 m ereszkedés vár ránk. 4 óra sem biztos, hogy elég, de bevállaljuk, az utolsó 1 óra nem technikás, erdei szakasz lesz, legfeljebb lámpázunk.

Kimérten esszük a szintet felfelé, nincs kapkodás, nincs megállás. Megint becsapós a hegy, újra és újra van még hová felmenni.
Szinte lenullázva érünk a hágóba (Pnte Muratello 2141 m). A 3 nap alatt talán először kell, hogy leüljünk a fáradtság miatt az ereszkedés megkezdése előtt. 1200 szint, minimum két óra vár még ránk lefelé.

Nagyon meredek és nehéz a lefelé vezető út. Mély lelépések, és meredek boulderek váltják egymást. Nóri ezúttal nagyon lemarad, fájnak a lábai, nehezen találja a lépéseket. A patakvölgybe érve bizakodni kezdenénk, de túl magasan vagyunk még, az út csak nyúlik, alig vesztünk szintet, hiába rohannak a percek.

Cérna szakasz ez, mentálisan nehéz bírni, hogy nem közeledünk, nem fogy a táv, sem a szint. Sőt még újabb kisebb mászások kerülnek elénk, ahogy szűkül a meder. Aztán lassan a völgy újra szélesedik, dózer útra érünk, híd segíti utunkat, amik a civilizáció jelei.

Világos van még de félhomály az erdőben a magas fák között. 900-ra a túra legalacsonyabb pontjára érünk le a 3. nap végén (Vizzavona 963 m). 
Beérünk. Megcsináltuk. 4 etap volt ma. 
15:36 óra, 3253 szint fel, 3767 le

3 nap alatt 9 szakaszt termeltünk be. Ide szeretne eljutni a németünk 6 nap alatt. Vajon sikerülni fog neki?
A szállodában (La Ricci) már javában folyik a vacsora, de még zuhany után beférünk. Óriási paradicsomos saláta tál az előétel, eszméletlenül jól esik, öntjük rá a sót lapáttal. Hiába, ma kiszedtük, ami bennünk volt. A tészta már le sem megy mind, a gyomrunk még háborog a 15,5 órás terheléstől.

Büszkék vagyunk, a 6 napos terv szinte kézben van. Ismét írom az sms-eket. Szasza gratulációja talán a legfontosabb – Ő volt itt tavaly Ő tudja milyen kemény ez a pálya…

Bedőlünk az ágyba zúg a fejünk, ég a lábunk. 6 etap 3 nap még…

4. nap


Nem szól a vekker, ébredünk, ahogy jólesik. Nyugodtan reggelizgetünk, rendezzük a csomagokat. Semmi sietség. Két könnyebb szakasz vár ma ránk. Lesétálunk a bolthoz, pótoljuk a raktárakat. Zacskós leves, kis zacskós só, csoki, sajt és aszalt banán a lista. Utóbbi igen hamar komoly karriert fut be, mondhatni ettől kezdve ez a fő üzemanyag - igaz elsősorban Nórinak. Legkevesebb 2x annyi energiából megy, mint én, a teljesítményén egyértelműen tükröződik a vércukorszint ingadozás, úgyhogy én inkább nem eszek, tolja be ő a kalóriákat.

½ 9 felé Panorámakör jellegű autópályán kezdjük meg a GR 20 déli szakaszát. Meglepő nyugodtság árad szét bennünk: a tekintetünk nem ütközik párkányokba, hasadékokba, a horizontot nem szakadékok tagolják, csak nyugodt erdő vesz minket körül. Egyik lábunkat tehetjük a másik elé. Jé!

Az elmúlt 3 nap élményáradatát emésztgetjük, miközben lassan kibújunk újra az erdőhatár fölé egy kezdetben békés szerpentinen kacskaringózva. A fák védelméből kiérve, zuhan a komfortérzetünk, újra dzsekibe kell bújni. A 10. etap hágójára érve (Bocca Palmente 1657 m) döbbenetes erejű széllökések taszítanak előre minket. Most tényleg elsodornak a lökések, szerencsére egy széles nyergen kell átkelni, így nem vagyunk veszélyben.

Az elénk táruló tenger látványában nem sokat tudunk gyönyörködni, továbbhaladva visszamenekülünk a fák védelmébe. Békésen poroszkálva élvezzük újra a könnyed haladás örömét, időnként belekocogva, időnként csak lendületesen gyalogolva.

Ebédidőre megérkezünk az első etap végére (Capanelle 1586 m). Újabb kis síhely ez, nappal is működik az étterem, így rászánjuk az időt egy kiadós ebédre. Fura, de kifog rajtunk. A desszertből már csomagolnunk kell, majd szétdurranunk ahogy továbbindulunk. Hú, de jó lenne bealudni. Hiába az erős fekete, amit ittunk, a kimerültség és a kiadós ebéd elnehezít bennünket nagyon.


Lassan forog az óra. Bár szép vidéken járunk, mégis unni kezdjük valahogy. A futás nemigen megy, pedig itt lehetne bőven, de a nehéz ebéd miatt csak dülöngélünk a hasunk körül.

Eseménytelenül telik a könnyű út a turistaházig (Col de Verde 1289 m), ahol esetleg megszállnánk.
Nincs hely.
Hümm, pedig jó lenne pihenni már. Az eredeti terv szerint továbbmentünk volna, csak az előző napi kiütés miatt szerettem volna vágni a mai távon. No, nem jött be. Két órára van elvileg a következő refuge (Prati 1820 m). Lényegében 600 m-rel feljebb.
Bekólázunk, ráhangolódunk, aztán nekiveselkedünk.
Komótosan izzik fel a rendszer, nagy csapatok jönnek szembe mindig félre kell állnunk, aztán elfogynak. Egyre meredekebb az út, kiérünk a fák közül és ismét zabálhatjuk a szintet. Jól esik, átjár a friss levegő, a gyomrunk is könnyű már, energia van, Ahogy izzik be a rendszer emelkedik a tempó, szedjük le az előttünk járókat. Nóri szól, hogy menjek, szerezzek szállást.

A hágóig még emelem a tempót, megfogok mindenkit s a nyeregben már futok a ház felé. Alattunk alig pár km és 1800 m a tenger, vakító fénnyel tündököl a késő délutáni nap.
A turistaház alig egy óra lett, vagy annyi sem. Hely nincs, de sátrat derékaljat adnak. Mire Nóri befut, elintézek mindent, két nyitott üveg sörrel várom egy sziklánál megpihenve.
Deccoké.
10:12 óra, 2436 szint fel,  1585 le


Felállítjuk a sátrat, előkotrom a vésztartalék „portésztát”, s egy jó kis vacsiban bizakodva belépünk a konyhába. Bumm, szinte visszahőkölünk a tömegtől. Mint éhes óvódások, ülnek idősebb kirándulók heringszerű rendben összefűzve a hosszú asztaloknál. Ahá, szóval ezért nincs hely. Láthatólag remekül érzik magukat, ahogy a borocska mellé újabb és újabb fogásokat kapnak. Szinte rosszul érzem magam, hogy milyen alapon is zavargok én itt ezen a fizetős rendezvényen. Azért odatolakszom a gázplatnihoz vizet forralni, végül is az nekünk van itt. Egy másik pár szintén állva fogyasztja a vacsoráját. Kimennénk, de kinn annyira szeles az idő, hogy percek alatt átjárna a hideg. Lassan fő a tészta, nem bírjuk, leülünk a földre törökülésbe, amitől még rosszabbul érzem magam: micsoda udvariatlanság. Mindegy, a fáradtság nagy úr. Persze a tészta jólesik, átmenetileg elégnek is látszik, bár ½ óra se telik bele és Nóri minden maradék nasst kieszik a zsákokból.

Nem sokba telik, s a tengerparti városkák esti fényeit félszemmel megcsodálva bedőlünk a sátorba.


Az éjszaka nem telik túl jól, csak az egyik hálózsákunk elég meleg. Én ebben izzadok, miközben Nóri fagyoskodik a másikban. Megoldásként a meleget takaróként használjuk kettőnkre, de ez egy múmia zsáknál meg nem az igazi. Szerencsére 10 foknál nem nagyon megy lejjebb a sátorban a hőmérséklet az éjjel – jó sokszor megtudtam nézni - úgyhogy biztosan így volt. A fáradtságtól persze bealszunk, de nincs igazi pihenés.


5. nap


Végre reggel van. A tömeget megpróbálom beelőzni és két dupla adag 3in1-t főzök, ami nagyon jól esik, bár érzésre a 3-ból egyik sem a koffeint jelentette.
Pazar a napfelkelte, lenyűgöző 1800m-rel a lábunk alatt a tenger tükröződésének látványával szedelődzködni.
½ 8 után indulunk csak, a 3 másodperces sátor összecsukása pindurival több volt elsőre, de hát ezt is meg kell tanulni.

Páratlan szépségű gerinceken zergézünk. A szél 3 nap után végre elállt, a Nap süt, csodálatos idő van. Az egyik oldalon a tenger, a másik oldalon távoli hegyi falvacskák teszik emlékezetessé a következő órákat.

Szűk 4 óra kell, mire közelítjük a következő turistaházat (Usciolu 1720 m), azaz a mai első etap végét. Mára eredetileg 2 szakaszt gondoltam, de a jó tempón felbuzdulva 2,5 etapot is el tudnék képzelni. Utóbbi mellett szólna a több szállás és étkezési lehetőség, illetve az utolsó nap ennyivel rövidebb lenne.

A turistaháznál nagy a csönd, az előző éjszaka vendégei már elmentek, a maié pedig még nem jöttek meg. Csak a számtalan "egyen kék" quechua sátor sejteti, hogy ide ma megint „csoport” jön.

Közben előkerül a guard, elvezet a boltjához, ami igazából egy sufni, de a választéka lenyűgöző. Paradicsom, narancs, sajt, aszalt banán, friss kenyér, hideg cola és sör kerül frissítőasztalra. Vásárlás közben jövök rá, hogy még nem is ettünk ma semmit.
A menedékház jól felszerelt konyhájában Nóri már főzi a porlevesünket.

Az asztalra kerülő vastagon sózott paradicsom, sajt és kenyér mennyei előétel a zöldséges porleveshez és a cola sör kombó pedig isteni kísérők! „Ez az Élet Babolcsai néni!”


Szűk óra is elmegy - hiszen még mosogatni is kell – mire elköszönünk a háztól. Visszakapaszkodva a gerincre előkerülnek a fényvédő sapkák – először a túrán – annyira tűz a Nap a sziklák oldalában. Hol nyugatról, hol keletről kerülgetjük a tömböket, meglepő milyen nagy a hőmérséklet különbség a két oldal között.

Egy doboz colát továbbhoztunk, terveim szerint szűk két órányira lévő forrásnál megállunk majd hűsíteni, ott majd szisszenhetünk vele. Árnyas liget a forrás helye.Só cola kombót nyomunk, mosakszunk, töltünk a friss vízből. De jól esik.

Lendületesen indulunk tovább, amikor egy nyeregben ösztönösen balra mennék, de látom, hogy a felfestés nem arra visz, hanem jobbra. Körbenézve látok egy elmeszelt jelzést balra, de nem nagyon foglalkozom vele, nekünk a piros fehér kell, az meg jobbra van. Indulunk is tovább. Később veszem észre a piros fehér alól kikandikáló sárga felfestést, majd később még egy kék jelzés is társul hozzánk. Nem aggódom, nem emlékezhetek mindenre, meg hát, ha erre van az út, akkor erre van.
Jól haladunk, nyomjuk lendületesen, sokat belekocogunk a single track jellegű ösvényekbe.

Valami nem stimmel. Nem jön az emlékezetes völgy, sem a patak, sem a leégett turistaház ahol 10 éve kimerülten aludtunk napközben.

Ismeretlen tanyavilág, ismeretlen vendéglátóhelyek, 4x4-es jeep-es túrázók, farmok kerülnek utunkba. Érzem, hogy rossz az irány, elhagyjuk a hegyünket, amit meg kellene mászni.
3,5 órája jövünk, már a hegyen túli turistaháznak kéne jönni, de még a hegynek sincs se híre se hamva.


Megint elérünk egy tanyát, colát és sajtot veszek, muszáj frissíteni, leülni, közel négy órája jövünk, sok futással, keményen emelkedve olykor.



A háziasszony kérdezi hová tartunk. Csak a következő turistaház nevét mondom be, mire közli, hogy az még 3 óra. Mi ??? Rökönyödök meg. Mutassa, már meg hol vagyunk. A térképről kisül, hogy brutális kerülővel túlhozott az újrafestett jelzésnyomvonal a hegyen és valóban még sehol nem vagyunk a mai 2. etap végétől.

Nórival kalkulálunk: ami három óra, az mondjuk szűk kettő, az még mindig közel este hét órás beérkezés. Sátor biztosan lesz a háznál, be kell vállalnunk, különben a holnapi napunk túlságosan kemény lesz.

Dacosan indulunk tovább, a tavalyi UTMB jár a fejemben, amikor menet közben kaptunk sms-t róla, hogy hosszabb a pálya, mint a beígért.

Keményen haladunk felfelé, kirajzolódik előttünk az útvonal. Hatalmas karéjjal, északi átló helyett dél, délnyugat irányból félkörívben, hátulról „kerülünk fel” a hegyünkre, hogy onnan ereszkedhessünk le a turistaházhoz. Megfeszített tempót megyünk, egy óra sem kell, a hágóig ahonnan már látszik a ház.
Rettentően fájdalmas az ereszkedés lefelé, térdgyilkos mély lelépések, gördülő kövek és meredek boulderek váltakoznak. Előre megyek, Nóri nagyon szenved a térdével.
Bő 40 perc nekem is az út lefelé, olyan 600 m szint.
11:24 óra 1949 szint felfelé, 2235 le

Nagy a nyüzsi a házban (Asinao), de kedves szimpatikus a guard, sátor, derékalj kerül elő és két nagy hideg sör. A 2. turnusban beférünk a vacsira. Négy fogásos "terüljasztalkám" a menü. Sonkák, szalámik, baguette, lencse raguval, sajt, barackszósz. Jó ez így. Végül is ez volt az eredeti terv.
A pörkölt-fülledt bőrünknek jólesik a hideg vizes fürdés, az idő is jó még este is…

6. nap


Lélekben már búcsúzunk a hegytől, noha ma is dupla etap vár ránk nem kevés szinttel. Az első etapban ismét variantet tervezünk a szépsége miatt. Játékos, lenyűgöző sziklaképződmények sora színesíti a mászást. Újabb láncos részek és térdgyilkos ereszkedések darálják az erőnket.


Ebédidőre érünk a Bavella nyeregbe, ahol ismét három fogásos menüt vállalunk be. Ünnepi már a hangulatunk, minden korty hideg sörben ott a dicséret lehelete.

Átengedett minket a Hegy.
Egy idős német túrázó költi mellettünk könnyű ebédjét, majd büszkén kihúzva magát köszön el tőlünk: holnap az utolsó nap! Elismerően bólintunk, a kora és a zsákja súlya miatt, bizony meghajlást érdemel a jó két hetes kitartó vándorlás ezek között a lenyűgöző, vad hegyek között.

Nyugodtan ebédelünk, bő egy etap van már csak, igaz 1000 m körüli ereszkedés és pár száz méter mászás vár még ránk a délután.

Nem kell már rohanni. A Hegyről most nem szabad lezúzni.

Kiélvezzük a forrás hűsítő vizét, a patak természetes medencéjét.
A csobbanás a patakmederben igaz "prájsz" az útért.
Rendeződnek az idegszálaink, Végigfut fejünkben milliónyi kép az eltelt hat napból. Az orkán erejű szél, a napfelkelte, a „hosszú nap” nehézsége. Hol van már a rajt, hol lehetnek a franciáink?
10:13 óra 2604 szint felfelé, 3750 m le


Szimbolikus, egyben valódi sziklakapun hagyjuk magunk mögött ezt a varázslatot. Megcsináltuk. Büszke dülledés feszíti a mellünket. Végtelen nyugodtság, mély öröm, és valamiféle különös csend az, ami belül van most...

"Jó mulatság, férfi munka volt."

1 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Gratulálok, nem semmi teljesítmény!
    Mi most készülünk a GR20-ra, az a kérdésem, hogy Ti használtatok-e vízfertőtlenítő/tisztító tablettát vagy akármilyen eszközt?
    Előre is köszönöm!
    Kinga

    VálaszTörlés